A nagy versenyfutás vesztese, aki életével fizetett merész vállalkozásáért. Robert Falcon Scottnak és négy társa a Déli-sark leghíresebb áldozatai, akiket hősként tisztelnek szülőhazájukban. Scott már tapasztalt sarkkutató volt, amikor a Discovery nevű hajójával 1910-ben befutott az Antarktiszhoz. Hosszú előkészületek után végül 1911 novemberében indultak a pólus végső meghódítására.
Scott, Wilson, Oates, Bowers és Evans útját nem kísérte szerencse. A szánhúzó pónilovak nem bírták a kemény hideget, sorra elpusztultak. Az időjárás sem fogadta kegyeibe az expedíció tagjait, akik kénytelenek voltak maguk húzni megrakott szánjaikat. A mintegy 1500 kilométer hosszú utat végül bő két hónap alatt tették meg, és január 17-én elérték a déli sarkot. Ám a látvány porig sújtotta őket: egy norvég zászló lengedezett a hóval borított síkságon!
A norvég Roald Amundsen, aki 1903 és 1906 között felfedezte az északnyugati átjárót, és kísérletet tett az északi sark meghódítására is, megelőzte őket! Ő és társai már 1911. december 14-én elérték a déli szélesség 90. fokát. Amundsen Peary 1909-es sikeres északi sarki expedíciója után már tudta, hogy délnek fog fordulni. Ám ezt a tervét egészen útja indulásáig titokban tartotta. Így Scottnak hirtelen vetélytársa akadt, ráadásul olyan vetélytársa, aki komoly tapasztalattal rendelkezett a hó és jég világában.
Amundsen útvonala könnyebbnek és rövidebbnek bizonyult, a szánhúzó kutyák bírták a rettenetes időjárási körülményeket, így Amundsen csapata már január 26-ára visszaért kiindulási helyére. Eközben Scotték - csalódottan és elcsigáza - elkezdték a visszautat - a halálba.
Szinte mindegyikőjükön komoly fagyási sérülések jelentkeztek. Evans volt az első, aki testileg és lelkileg egyaránt tönkrement: lehajolt megigazítani a csizmáját, térdelve maradt, és vadan, őrült tekintettel nézett társaira. Szervezete összeomlott, egy napon belül meghalt. Február végére Oates sem tudta tovább titkolni, hogy komoly fájdalmai vannak: lába kezdett elfeketedni. Kérlelte társait, hogy hagyják magára hálózsákjában, ám ők ezt visszautasították. Tábort vertek, majd reggel Oates a következő szavakkal fordult a többiekhez: "Csak kimegyek, egy kis időbe telhet." (I am just going outside and may be some time). Sosem látták többet. Scott írása szerint "biztosak voltunk benne, hogy szegény Oates a halálba indul, de annak ellenére, hogy próbáltuk lebeszélni róla tudtuk, hogy ez egy bátor gentleman tette volt".
Már csak húsz kilométerre voltak egy nagyobb élelmiszerlerakattól, amikor végleg elakadtak. Óriási hóvihar tombolt, és Scott, Bowers és Wilson képtelen volt kimozdulni a sátrából. Mindhármójukat ott érte a halál. Mikor jó fél évvel később a mentőalakulat megtalálta őket, már majdnem teljesen belepte sátrukat a hó. Wilson és Bowers teljesen a hálózsákjukban voltak, ám Scott félig kint belőle, egyik kezével Wilson irányába mutatva. Minden bizonnyal ő halt meg utoljára, nagy szenvedések közt. Utolsó naplóbejegyzése jól mutatja reméyntelen helyzetüket: "Sajnálom, de már nem vagyok képes írni. Az Isten szerelmére, ne feledkezzetek meg az enyéimről! R. Scott".
AJÁNLOM AZ OLDALT
