A megosztott Ciprus

Ciprus szigetének problémája az 1960-as évektől kezdve folyamatosan jelen van a politikában. A brit fennhatóság alatt álló sziget 1960-ban nyerte el függetlenségét. A területet vegyesen lakták görög és török ciprióták, így egy közös kormány jött létre görög elnökséggel, de a népesség arányához képest némi török felülreprezentáltsággal (70%-30%). Határozottan megtiltották azonban a Görögországhoz való csatlakozást (enóziszt), mely mélyen sértette volna a török kisebbség érdekeit. 1963-ban azonban az ország vezetője, Makariosz érsek megszüntette a kettős felépítést, és már ekkor kialakult az ütközőzóna a sziget közepén. Majd következett 1974, amikor (görög támogatással) Makariosz érseket leváltották, és Nikosz Szampszon vezetésével a görög ciprióták megpróbáltak Görögországhoz csatlakozni. A török kisebbség védelme érdekében a török hadsereg megszállta a sziget északi, főként töröklakta részét (az egész terület 37%-át). Természetesen a határ meghúzása önkényes volt, így a vegyes lakosságú területeket homogenizálni kellett, ami azóta is fájó pont a görög ciprióták számára. Az országot kettészelő határ a "ciprusi vasfüggönyé" vált, tilos volt rajt az átkelés, az ENSZ felügyelete alatt állt ez a zóna. 1983-ban az északi rész kikiáltotta az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amit csak Ankara ismert el. 

Egy évtized viszonylagos nyugalom után kezdett újra felerősödni a vita a sziget helyzetéről, amikor is napirendre került a görög rész EU csatlakozása. Még Kofi Annan is megpróbálta bevetni személyes tekintélyét az egyesítés érdekében, de a próbálkozást nem koronázta siker: bár a török rész a egyesítés mellett tette le a voksát, a görög ciprióták többsége elvetette azt. Így 2004. május 1-jén csak a megosztott sziget görög része lett hivatalosan az Európai Unió tagja.

2002-ben az a szerencse ért, hogy elutazhattam egy ifjúsági csoporttal Nicosiába, és görög tolmácsolásban ismerhettem meg az egész történetet. Szerintük egyértelműen a törökök voltak a hibásak, a határon a török bevonulásról szóló véres képek, és a török rész sivárságát és kihaltságát hirdető fotók láthatóak. Az egyik srácon pedig egy póló, melyen a sziget északi része vérben ázik. Szerencsére volt lehetőségem egy napra átnézni a török részre, ami éppen az ellenkező képet mutatott: egy nyüzsgő várost, tele emberekkel és élettel.

Az a véleményem, hogy ebben az esetben megint minden vezető politikus későn okos. Ezt a problémát 1974-ben kellett volna megoldani, amikor bevonult a török hadsereg. Akkor nem szabadott volna hagyni az ENSZnek vagy bármilyen szervezetnek vagy kormánynak, hogy megosszák a szigetet. Vissza kellett volna állítani a közös kormányzást, felülvizsgálva a nemzetiségi arányokat. Ám nem volt olyan szervezet, amely ezt felvállalta volna, az EGK pedig főleg nem, amikor éppen az volt a fő célja, hogy Görögországot is a soraiban tudhassa.

Azzal, hogy 1983-ban csak Ankara ismerte el a török ciprióták köztársaságát, végleg elszigetelték a területet. Holott egy de facto különálló terület, van törvényhozása, végrajtó szervei, igazságszolgáltatása, és ma már egy olyan első embere (Mehmet Ali Talat), aki hajlandó a kompromisszumra, nem úgy, mint a korábbi elnök, Rauf Denktas, aki elutasított mindenfajta együttműködést a másik féllel. Az Észak-Ciprusi Török Köztársaság több mint húsz éve mindenfajta belső feszültség nélkül működik, még ha ezt hajlamos a legtöbb vezető ember elfelejteni.

Ezért úgy gondolom, hogy most már a görögökön a sor. Tárgyalniuk kell a sziget újraegyesítéséről, ez előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlen lesz. Ciprus teljes lakossága mindösszesen 780.000 fő, amelyből csak 140.000 a török nemzetiségű. El kellene felejteni a régi sebeket, abba kellene hagyni a múlt felemlegetését, mert ez a helyzet úgysem maradhat fenn sokáig. Egy ilyen kis szigetország nem diktálhatja a végtelenségig a feltételeket mindenfajta engedmény nélkül. Az egyesítés előbb-utóbb úgyis be fog következni - más alternatíva véleményem szerint nem létezik -, csak a görög cipriótákon múlik, hogy mikor. Minél előbb, annál jobb.