Győzelem

"Híván és idézvén szörnyű árnyakat, s légnyelveket, mik az ember nevét homokparton s vadonban sziszegik."

Conrad 1914 tavaszán fejezte be ezt a művét, nem sokkal a katasztrófális első világháború kirobbanása előtt. Ő volt talán az egyedüli fontosabb szerző az angolszász világban, aki pontosan látta a háború kimenetelét, és mély pesszimizmus jellemezte. Már a címválasztás is egészen brilliáns. A történet vége tragikus; ennek ellenére felfedezhető benne egy győzelem: Lena győzelme Ricardo ellen Heystért, azért az emberért, aki megmentette őt a Zangiacomo és félelmetes felesége fogságából.

Conrad Dél-Amerika, Oroszország és Anglia tájai után újra visszatér a tengerhez. Ám az indonéz szigetvilág is ugyanolyan társadalmi mű helyszíne, mint az előbbiek. Conrad ezzel a művével teszi fel a koronát társadalmi regényeire. A történet még szívszorítóbb, még tragikusabb, mint az eddigiek.

Bár a történet nagyjából lineárisan halad előre, azért találhatóak benne jelentős időbeli ugrások. A narráció is változik a könyvben. Az első fejezetet még egy kívülálló szemével láthatjuk, aki a szigetvilág benyomását írja le Heystről és Schombergről. Itt ismerhetjük meg a szerencsétlen Morrison ügyet, amely Heyst számára később igen nagy gondokat fog okozni.

Schomberg és Heyst viszonya különlegesen abszurd. Heyst csak később, Lenától tudja meg, hogy a fogadós mennyire gyűlöli. Miért? Egyrészt nem szereti a skandinávokat (Heystet csak mint "az a svéd" emlegeti), másrészt Heyst legnagyobb bűne az volt, hogy csak háromszor kereste fel az éttermét. A kalandor furcsa életmódja pedig tökéletes alkalmat adott Schombergnek arra, hogy kiélhesse valakin pletykálkodási vágyait. Egyre inkább elhitette magával azt, amit kezdetben ő sem gondolt komolyan: azt, hogy Heyst egy bűnöző, egy utálatos alak. Amikor pedig elszökteti azt a lányt, akit ő is kiszemelt magának, és mindennél jobban vágyott arra, hogy végre ne egy viaszbábut kelljen minden este nézegetnie Mrs Schomberg képében, a porosz vendéglős éktelen haragra gerjed. S amikor lehetőség adódik a bosszúra, azt könyörtelenül kihasználja: nem sokat habozik, hogy elhintse a banditák előtt az állítólagos és persze nem létező aranyhalmok lehetőségét.

Észre kell azonban venni, hogy a történet vége szükségszerűen tragikus. Az kell, hogy legyen. Conrad már igazi huszadik századi író. Mentes minden illúziótól, tudja, hogy az aljas rágalom és a nyers erő ellen nincs ellenszer. Elég egy ember ellenszenve és rosszakarata, és máris tönkremehet boldog emberek élete. Schomberg esztelen utálata és csöpögős rosszmájúsága meghallgatásra kellett, hogy találjon. S bár csak a szerencse sodorta arra Jones-t és Ricardot, mégis sorsszerűséget érzünk ebben a fordulatban. Mint ahogy abban is, hogy Heyst nem mer cselekedni, hiába van meg az esélye rá. Leüthetné Jones-t, amikor az rájön Ricardo árulására, ám nincs hozzá ereje. Még akkor is apja hamis tanítását követi: "Csak szemlélődj, Hangot ne adj."

A Conradról megjelent szakirodalom nem sorolja ezt a művet a szerző igazán kiemelkedő alkotásai közé. Sarbu Aladár 1974-es könyve sem igazán hosszú terjedelemben foglalkozik vele. A szerző szerint műben a főhős kivételével a jellemrajz gyenge, a legtöbb alak "kétdimenziós", és túl sok a sablonos elem. Őszintén szólva, meglepődtem ezeken a kritikákon, mert engem éppen a hősök igen összetett jellemzése fogott meg, és az, ahogy Conrad hihetetlen tökéletességgel és pontossággal írja le minden szavukat és mozdulatukat. Az első kiadáshoz írt jegyzetében Conrad külön kiemeli a vendéglős Schomberg személyét,  akinek a főhős Heyst mellett a leginkább megismerhetjük a gondolatait és személyiségét. Noha ő a regény második felében már nem is lép a színre, leírása így is tökéletes és egész, és szerintem a legjobb a mű összes szereplője közül.