1848

Milan Hodľa Szövetség Közép-Európában című könyvében érdekes perspektívában mutatja be Magyarország akkori nemzetiségi politikáját. Ez a rész számomra nagyon érdekes, főleg azért, mert megmutatja a másik fél álláspontját és értelmezését az eseményekről.

"1848 óta a magyar álláspont világos volt. Akkor a horvátok és a szerbek a régi Magyarország délnyugati részén, a románok délkeleten és a szlovákok, valamint a ruténok északon, sőt még az ország minden területén szétszórt, kis csoportokban élő németek is majdnem mind felkeltek a magyar uralom ellen, amely gyakorlati céloktól vezérelve nem volt más, mint vakmerő és könyörtelen magyarosítás. Az összes etnikai kisebbség programja, ahogyan azt 1848 májusában megfogalmazták, ragaszkodott ahhoz, hogy minden kisebbségi népcsoport önálló önkormányzati jogokat kapjon. Magyarország délkeleti részén élő románok, beleértve Erdélyt is, ünnepélyes nyilatkozatban követelték ezt a megoldást Blajban; a szlovákok Liptószentmiklóson; a szerbek Karloviciban. Minden nem magyar népcsoport átnyújtotta követeléseit a magyaroknak, személyesen a Habsburg-ellenes magyar forradalom vezetőjének, Kossuth Lajosnak.

Ebben a kritikus pillanatban a magyarok, és különösképpen Kossuth, a lehető legnagyobb politikai baklövést követték el, amit egy nemzet és annak vezetői elkövethetnek. Elutasították az etnikai kisebbségek bármely jogának elismerését. Nem csupán vezetni akarták az országot, hanem uralmuk alá akarták vonni, és magyarosítani akarták az összes kisebbséget, akik a régi Magyarországon összességében a többséget alkották. Kossuth, amikor a szerbek egyik delegációját fogadta, a következő hírhedt kijelentést tette: "A kard fog majd dönteni közöttünk." ...

Miután Kossuth elutasította követeléseiket, a nem magyarok a Habsburgokhoz fordultak, és csatlakoztak hozzájuk a magyarok elleni harcban, akiknek így két ellenféllel kellett szembenézniük. A dinasztia számára a magyar forradalom szeparatista törekvéseket és az addig egységes Duna Menti Birodalom szétesését jelentette; a nem magyarok számára pedig könyörtelen elnyomást. Ezért a Habsburgok és a régi Magyarországon élő nem magyarok végre közös alapokon találkoztak, és egyesültek egymással."

Nem állítom, hogy ez a verzió teljesen pontosan ad magyarázatot az egész szabadságharc kimenetelére. Hisz számos nem magyar harcolt a magyarok oldalán a Habsburgok ellen. Kérdéses a siker még akkor is, hogy ha Kossuth megígéri a kisebbségeknek a jogokat, és Magyarország minden nemzetisége az udvar ellen fordul, mert szinte minden nagyhatalom érdekelve volt abban, hogy Közép-Európában fennmaradjon a Habsburgok birodalma, amely fontos pillére volt a politikai egyensúlynak. Ám az, hogy végül a magyar kormány belátta a hibáját, jól látszik abból a modern és minden igényt kielégítő nemzetiségi törvényvből, melyet 1849 júliusában hirdettek ki, ám betartatására már nem maradt se erő, se idő. A történet mindenesetre így is tanulságos: talán nem csatoltak volna el annyi színmagyar területet az első világháború után, ha 1848-tól kezdve egy józan nemzetiségi politikát folytatunk, és nem egy elnyomásra törekvőt. Bizonyos jogok megadásáért cserébe számos terület magyar kézen maradhatott volna, és nem lett volna megannyi irreális követelés a kisebbségek részéről 1918-ban. Túl sok a volna...